Miért kezdtem fogyásom történetét naplóba önteni?
Gyerekkorom óta szerettem a gondolataimat megörökíteni. Akkoriban még papír alapú, valódi naplót használtam erre a célra, és gyöngybetűkkel igyekeztem érzelmeim viharos állomásait bevésni az oldalakra. Szerettem visszaolvasni, kiegészíteni, ezekkel együtt ábrándozni a boldog kamaszlétről és a "majd egyszer én is felnövök" világomról. Akkor még persze nem sejtettem, hogy mennyire jó életem van felnőtté válásom előtt. Nincsenek valós problémák, csak a tinédzser szerelmek és a tanulás, na meg a szülőkkel vívott örökös harc. Addig örülj, míg tanulhatsz - hallottam ezerszer a szüleimtől és mindig legyintettem. Nem értettem, mivel tudnak Ők többet nálam az én vágyaimról, miből gondolják, hogy nálam jobban értenek a világ nagy dolgaihoz.
21 évesen kikerültem az aranykalitkából és kezdtem megvilágosodni. Egyedül roppant izgalmas, de nincs aki helyettem oldja meg a problémákat, mindent önállóan kell intézni, kijárni, megvalósítani. Egy dologban biztos voltam, ábrándozó természetem vágyott a mindent elsöprő szerelemre, a romantikus filmek alkotta álomvilágra. Lett, volt, majd elmúlt sok szerelem, és én az évek alatt egyre csak súlyosbítottam gyereklétemtől kezdődően fennálló legnagyobb terhem helyzetét: híztam és az evés kényszeres nagykövete lettem. Ha ételről volt szó, képtelen voltam érett felnőttként viselkedni, mindent uralt, amit valójában nekem kellett volna. A fiatal felnőtt koromig dokumentált kb.70kg-os súlyom mai fejjel nem is volt annyira szörnyű. Ma már itt lebeg a bárcsak érzete. Bármit megadnék azért, hogy újra "csak" kerekded legyek. Sajnos kontrollálatlan szenvedélyem egy pszichés, mentális tükörkép-gyűlölő állapotba kergetett, meg sem álltam a kiakasztott mérlegnyelvekig. Nehéz volt olyan mérleget találni, amely mérte a súlyomat. Egyszer csak ott találtam magam egy 180 kilóig teherbíró masinán állva, és szembesültem az addig tudomásul nem vett ténnyel, extrém elhízott vagyok. Nem kövér, nem elhízott, hanem extrém túlsúlyos.
A legmagasabb szintű vészcsengő csilingelt a fülemben évek óta, de sosem tudtam eléggé félni a következményektől. Mindig fontosabb volt az étel és annak örömfokozó vagy épp stressz oldó szerepe. Függővé váltam, lebegni akartam abban az érzésben reggeltől estig, amit az étel váltott ki. Drogos lettem. Drogom a mértéktelen mennyiségű étel lett, édesre sós, sósra édes, majd ennek meg nem szűnő váltogatása. Minden erről szólt: mikor, mit egyek és ha befejeztem, akkor mikor lesz a következő étkezés és akkor mit fogok enni. Végig fogyókúráztam 12 évet úgy, hogy a sanyargató fél napok után mindig egy fél napos zabaorgia következett. Én mindvégig le akartam fogyni, és bele is kezdtem evés után. Ekkor megterveztem, hogy másnap hogyan állok neki. Reggel bele is vágtam nagy lelkesedéssel. Ez maximum addig tartott, amíg nem találkoztam napi munkám során bármely érzelemmel, ami jutalom után kiáltott. Ha sikert értem el, ha kudarcot, ha bánatos voltam, ha vidám, ha becsaptak, ha szeretgettek, ha hiányzott valaki, ha taszított bárki, ha féltem valamitől, ha roppant bátor voltam, ha épp megfáztam, ha kigyógyultam, ha készültem egy vizsgára, ha levizsgáztam, ha csapatépítőre mentem, ha onnan hazaérkeztem, ha családi rendezvény/ünnep volt, ha egyedül voltam, ha kapcsolatban éltem, ha magányosan tengődtem... mindig jutalom kellett. Inger ért, érzést fedeztem fel, azt kezelni kellett. Eszköze az étel volt, a dopamin termelés, a boldogsághormon szárnyalása.
Ekkor már évek óta leszoktam a napló írás szenvedélyéről. Pedig 16 évesen mennyire szerettem és a legapróbb részletekig lejegyzeteltem minden kis részecskét a történésekből. Kár, hogy ez a hobbi halványul, amint a figyelem el kezd másra terelődni 18 éves korunk után. Pedig ezt minden nőnek használnia kellene életvezetési eszközként. Az emlék halványul, az érzés elmúlik, ezért a bevésett betűk örökké felidézhetővé tesznek minden apró kis mozzanatot életünkből. 33 évesen ültem saját házam udvarán és rádöbbentem, hogy mennyi mindent csináltam jól 16-18 évesen. Több, mint egy évtizeddel később visszavágytam arra a lelki síkra, amit tiniként éreztem. Akkor nagyon fontos volt számomra a saját akaratom, az elkötelezettségem dolgok iránt. Ki sem tudtam magam billenteni nagyra szőtt tervek megvalósítása alól. Bármit kiterveltem - legyen az egy sztori, hogyan fognak könnyedén elengedni a szüleim egy buliba vagy hogyan fogok meghódítani egy srácot, vagy épp hogyan leszek diákújságíró a helyi lapnál, mindent elértem és ezért sziklaszilárd akarattal hajtottam végre a kis lépéseket. Mégis hogy történt az, hogy 17 évvel később felnézek tinédzserkori lényemre, és most remegő ajkakkal keresem a kiutat abból a veremből, amibe egyedül én másztam be. A gödröt is én ástam. Miért történt így? Hogyan lehettem ilyen vak, megalkuvó, és hogy elégedhettem meg egy ilyen kövér élettel hosszú évekig. A megoldáshoz mindig közel jártam, de az útról folyton lekanyarodva győzött az étel újra és újra.
Szembe akartam nézni MAGAMMAL! Látni akartam, ki vagyok én. Hogyan találok vissza a tini-Diára, mi tud újra rábírni arra, hogy első legyek saját életemben? Le kell írnom! Ez a gondolat ötlött a fejembe. Újra le kell írnom, hogyan érzem magam, mi történik velem. Látnom kell bevésve, erősen a toll hegyét rányomva a papírra. Tudnom kell, mikor, milyen helyzetekben hogyan élek meg problémákat, örömöket és milyen kiváltó impulzusok után érzem legerősebben a vágyat az evésre. Vissza kell ezt olvasnom, szembesülnöm kell a gyengeségeimmel és a lelkivilágommal. Egy álarcot hordok a nagy világban a kapumon kilépve. Az álarc mögött ott ülök én, rettegve attól, mikor kívánom újra a süteményt, a csokit, a bűnös szénhidrátokat és hogyan teszem tönkre magam. Ezt találtam megoldási javaslatnak arra, hogy valamiféle lendületet nyerjek, hiszen semmi nem adott kellő motivációt a fogyási szándékom fenntartásához. Egy reggel felébredtem az ágyamon. Az volt a belső hangom, állj fel végre a díványról és élj! Élj újra, hogy legyen jövőd! Így jött a torkomon ösztönből: DUCI DÍVÁNY. Ez lesz a naplóm borítóján. A konyháig sem értem ki a hálószobából, amikor jött a következő löket: legyen nyilvános. Legyen garancia arra, hogy nem adhatom fel, mert mások előtt megbukni rettentően kínos lenne.
Aznap indult el közösségi oldalam naplója.10 hónappal ezelőtt.
Bevallom, nem hittem benne. Nagyon akartam, de annyiszor csaptam be magam, hogy nem láttam eleinte az érvet, miért lenne ez más, mint az elmúlt 12 évben. De valami mégis megváltozott. Észrevenni, hogy másokat érdekel a történet, rendkívül megdöbbentő volt. Nem vagyok egyedül? Te jó ég! Ezzel más is pont ugyanúgy szenved, mint én? El kezdett hát izgatni, hogy hétről hétre örömhíreket tudjak dokumentálni. Rengeteg kudarc ért. 10 hónap alatt 4-szer váltottam programot. Mindig azt hittem, megtaláltam a tökéletes táplálkozási irányelvet, de az első három módszerben csak csoszogtam előre. Valami hiányzott. A tábor mögöttem csak nőtt és én feleszméltem, hogy örömet okoz a visszajelzés és a visszajelzések mögötti emberek belőlem történő motivációs merítse. Mivel mindig is imádtam adni másoknak (pld. karácsonykor is az érdekelt, hogy az én ajándékom hogyan hat és nem az, hogy én mit kapok), ezért energiával töltött fel és határtalan örömmel párosult az, hogy van olyan duci lány, aki miattam (is) képes változtatni. Mekkora felelősség van a kezemben! Ha én feladom, összetörik százak előtti példamutatásom. Elvenni pedig rossz érzés. Csak adni szeretnék: erőt, információkat, ötleteket. El akarom mesélni, nekem mi okoz örömet, kiló vesztést, miben látok veszélyeket, lehetőségeket. Tapasztalatokat átadni és látni, hogy azt mások áhítattal várják saját életük jobbá tételéhez, ez az, ami nekem kiteljesedést okoz.
Kerestem valami kimondhatatlan, kézzel fogható dolgot, ami ebben valós értéket teremt számomra. Hogyan tudok ebben maximálisan kiteljesedni? Napról napra egyre több vágyat éreztem arra, hogy nem csak fogyni szeretnék. Érteni és tudni akarom azt, hogyan kell ezt szakmai értelemben végezni. Először csak olvasni kezdtem a témában, szakkönyveket, tankönyveket, bulvár-fogyásokat. Aztán megfogant a vágy, minden területen szeretném körbejárni a kövérség problémáját: táplálkozás, testmozgás, lelki tényezők. Megismertem, hogy ennek milyen oktatási vonalán tudok végighaladni. Táplálkozási szakértő & életmód tanácsadó képzésre iratkoztam be először. Ez a képzés visszaigazolta számos, hónapok óta folytatott étkezési szokásom pozitív vonulatát. Megértettem, hogyan működik a szervezetem, mire van szüksége. Párhuzamosan egy proaktív life coach képzés hallgatója lettem. Ez egy valós önismereti utazást jelentett, mert itt végre lelkem minden egyes reakcióját megértettem. A célkitűzés, a motiváció, a megelőző és átkeretező gondolatokat segítő szemléletmód rávezetett egy tudástárra, megtanított átértelmezni az étel szerepét, a stressz leküzdését és az énképem helyes értékelését. Így, önértékelésem skáláján magamat többre tartva bátorságot vettem és beiratkoztam fitnesz instruktor képzésre. Én, aki világ életemben fel voltam mentve testnevelésből és csak az utóbbi években barátkoztam a sportolással. Nagyon távol állt tőlem minden testmozgató tevékenység. Hogy is lett volna ez másképp a kanapémon éveken át tartó zabálásaim alatt. Duciként léptem be az iskola kapuján, de hamar megszűnt a valódi rettegésem a tanárok és csoporttársak biztatása okán. Jó helyre kerültem, egy elhivatott és tanítani akaró iskola hallgatója lettem. Persze, bátorságom vagánysággal még nem párosult és minden tanárommal egyesével beszéltem, hogy nekem segítségre lesz szükségem. A reakciók minden alkalommal megleptek: nem jelentettem kirívó esetet. "És?" - hallgattam válaszként mindegyikőjüktől, amikor közöltem, hogy én kövér vagyok. Ráébresztettek, hogy ez már nem csak egy lehetetlennek tűnő vágy, hanem egy megvalósítható küldetés immár. Én bizony edző leszek. És ha ezen már túl vagyok, 2018. szeptemberében következik a dietetikus végzettség megszerzésének kemény 4 éves munkája.
Ma már tudom, hogy mit jelent meghozni egy évek óta halogatott döntést. A döntés, hogy lefogyok és erről NAPLÓT ÍROK, 10 hónap alatt átkeretezte az egész életemet. Csak egy hétköznapi közgazdász vagyok. Merőben más pályán mozogtam eddig, és 33 évesen jött a világomat megrengető meggyőződés: az én utam a fogyásomon túlmenően mások testsúly kontrolljának támogatása életmód tanácsadó, életviteli coach, edző és majdani dietetikus végzettségem - mi több, létezésem - teljes birtokában. Ennek legfőbb eszköze pedig nem más, mint életem, küzdelmem, fogyásom, átalakulásom naplóba formálása. Mert egyszer ezt szeretném majd újra elolvasni, ha már elértem mindent, ami boldog és teljes életet adott nekem.
Szeretném látni, hogyan változom át könnyed "pillangóvá".
10 hónapja erről szól az életem!
